Egyetlen

Azt mondom megcsinálom, s te azt, hogy lehetetlen,
Azt mondom érték vagyok, s te azt, hogy tehetetlen.
Mondd mit tettem? Mit vétettem?
Teltek hetek, napok, órák, elvesztett idő, újabb ármány.
Nem néztem rád, csak a gondolatban éltél,
Nem akartam, hogy megértsd, mit is kértél.
Nem akartam, hogy tudd, én bíztam benned,
Nem akartam, hogy érezd, mit vétettem.
Nem figyeltél rám, és cserbenhagytál engem,
Valamiért fájt, hogy nem tettél ez ellen.
Miért mondtad akkor? És miért tetted?
Miért hitted azt, hogy jobb lesz a vesztem?
Eltűntél, s eltűntem, valahol az űrben.
Aki egykor voltál meghalt, csak por maradt a szélben.
Aki egykor voltam elveszett, elolvadt a vérben.
Nem maradt más belőlünk, csak a tiszta harag,
Hogy ami egyszer volt, az semmi sem maradt.
Idegenek lettünk, két nevető ismeretlen,
Kiket a sors összefújt újra, mint levelet a szélben.
Fáj a gondolat, hogy elvesztettelek, fáj az, hogy nem voltál enyém,
Fáji fog talán, mikor szívem is továbblép.
Eltűnt, és tovaszállt, mint gondtalan pillanat,
Senki sem tudja, hogy a régből mi maradt.
Elvesztettelek, mint napot a telihold,
Elvesztettelek, tudom, már rég elmúlt.
Most mégis nézek utánad, a napon merengve,
Felidézve újra, majd az érzést temetve.
Visszanézek újra, s lehunyom a szemem,
Mert nem látlak már tisztán, csupán békés szemed.
Emlékszem még milyen volt, mikor még ismertelek,
Emlékszem, hogy mennyire fájt, mikor elvesztettelek.
Utánad nézek, és a sötétséget látom,
Nem értem mit akarok, melyik csodát várom.
Hol a vég? kérdezném. Hol ér utol minket?
Mikor van a halál? Mikor visz el mindent?
Nem látom az arcod, nem látom, ki voltál,
Fáj, hogy nem vagy többé, fáj a múlt, s az árny,
Mely emlékeztet arra, hogy régen ki voltál.
Fáj a vágy, hogy még egyszer láthassalak,
Fáj az őrület, hogy felidézzem arcodat.
De mikor megfordulsz, s még egyszer visszanézel rám,
Nem látom a fiút, ki hatalmába zárt.
Lehunyom a szemem, csak hogy még egyszer érezzem,
Hogy felidézzelek, s hogy újra kivégezzem.
De arcod helyett ismét csak a sötétség fogad,
Eltűntél már végleg, s nem mutatod magad.
Egyetlen kósza, aranyozott könnycsepp,
Lefolyik arcomon, nyoma helye éget.
Egyetlen könnycsepp, mit érted hullatok,
Egyetlen fájdalom, mi bennem nyomot hagyott.
Érzem ahogy távozik, érzem a varázsát,
Fájdalmamban nem értem, nem látom a kulcsát.
Pedig emlékeztem rá, legbelül már tudtam,
Emlékeimben élet, a kisfiú a hallban.
Rám mosolygott, kezet nyújtott,
Velem táncolt, velem vágyott.
Emlékszem még, erőt adott,
Neki köszönhetem, hogy életben vagyok.
De a kisfiú felnőtt, s a világ megváltozott,
Földre küldött engem, de újra erőt adott.
Felálltam hát én is, újra talpon vagyok,
Nem terít le akadály, hisz önmagam vagyok.
Szembenéztem halállal, találkoztam élettel,
Megtanított vigyázni, s oltalmazni véremmel.
Egykor erőt adott, most már csak egy emléket,
Fájdalmat és kínt, de valódi értelmet.
Nem próbáltam megérteni, értettem,
Hogy nem lehet, csak vártam rá addig,
Míg eladja a lelkemet.
De most már újra itt vagyok, érzem, hogy kész vagyok,
Nyugodt szívvel mondhatom, hogy amit adok, azt kapok.
Egyet lépek előre, hogy érezzem, már jól vagyok,
Hogy szívemet már odaadtam, de vissza nem kapom.
Egyetlen pillantás, vissza a jövőre,
Szívem a markodban, de én csak megyek előre.