A beavatott

Szereplők: 

Beatrice 'Tris' Prior - Shailene Woodley

Négyes - Theo James

Jeanine Matthews - Kate Winslet

Peter - Mlies Teller

Natalie Prior - Ashley Judd

Eric - Jai Courtney

Christina - Zoë Kravitz

Marcus Eaton - Ray Stevenson

Andrew Prior - Tony Goldwyn

Tori - Maggie Q

Online nézhető: a beavatott - youwatch

Tulajdonképpen nem is tudtam, hogy a filmről, vagy a könyvről írjak véleményt, ugyanis az én elvárásaimnak mindkettő megfelelt, meg persze mindkettőt láttam/olvastam. Hosszas vacillálás után arra jutottam, hogy a filmet részesítem előnyben, mert bár a könyv (természetesen) jobban megfogott, azt már elég rég olvastam, a filmet meg nemrég néztem meg újra, sokkal jobban emlékszem a részletekre. Aki nem látta vagy olvasta, annak dióhéjban elmondom a történet lényegét:

Egy lány, Beatrice (később Tris), egy olyan társadalomban nő fel, ahol az embereket
személyiségcsoportokba kényszerítik. 16 éves korukban választaniuk kell az 5 csoport közül, melyek a következők: Bátrak, Barátságosak, Őszinték, Önfeláldozók és Műveltek. Egy vizsga ugyan megmutatja, melyik csoporthoz tartoznának a személyiségük alapján, de a választási ünnepségen saját maguknak kell

dönteniük erről. A film eleje természetesen Tris kétségbeeséséről szól, ugyanis választania kell a családjának csoportja és a között a csoport között, amerre a szíve húzza. Gonosz leszek, és spoilerezni fogok, ugyanis elárulom, hogy természetesen - mint a legtöbb filmben - az érzések győznek, így Tris a bátrakhoz kerül. Innentől még sok minden történik, Tris fejlődése, és a küszködése, hogy ne essen ki a csoportból egy vizsga során, amin minden bátornak át kell esnie. Azonban már a film első felében (a vizsgán) kiderül, hogy Tris elfajzott, ami abban a társadalomban a legveszélyesebb, hisz nem tudják irányítani, így amint ez kiderül, természetesen rögtön célkeresztbe kerül, meg akarják ölni, és itt jön majd a hős lovag (az álompasi, már ha engem kérdeztek) aki nem hagyja, hogy meghaljon, és akivel mindezt átvészeli. De mindezt sokkal jobban, és hatásvadászabban összefoglalja az előzetes:

Azt el kell ismernem, hogy amikor a könyvet olvastam (mert ahogy az nálam lenni szokott mindig az első a könyv, és utána a film), oda meg vissza voltam az írónő stílusától, a karakterek felépítésétől, és az eseményektől. Minden passzolt, úgy ahogy kellett, a benne lévő akciók miatt pedig egy percre se tudtam letenni a könyvet. Na meg utána a másik kettőt sem. A film miatt kicsit izgultam, kíváncsi voltam, mégis hogy adják vissza mindazt a cselekményt, amit a könyv biztosított számomra. És igazam is lett, mert nem, nem mindent ad vissza, de bármelyik könyvet elolvasom és utána megnézem a belőle készült filmet, ez lesz a benyomásom. Még egy háromórás film is kevés lenne mindarra, amit egy könyvben egy nap alatt olvasok el. Ennek ellenére egyáltalán nem csalódtam a filmben, sőt, egymás után újra meg újra megnéztem. Megfogott. Valahogy sikerült olyan szereplőket találni, akik - már ha nem is teljesen - de a lehető legjobban hasonlítanak a könyvbeliekre. A stílusa, és a helyszínek szintén nagyon találóak, a főszereplőkbe pedig tökéletesen beletaláltak. Trist egyszerre éreztem jó kislánynak, ami az önfeláldozók elengedhetetlen tulajdonsága, de meg volt benne az a merészség az a kíváncsiság ami miatt valahogy még is bátornak mondanám. Az alakításáért tőlem 10/10-et kapna, kevés olyan filmet látok, ahol a szereplő valóban tud egyensúlyozni két személyiség között (vagy akár három), mindig azt látom, hogy sehogy se illik abba a szerepbe, amit rá aggattak. A film eleje szerintem kicsit lassan nyomul, ha nem ismertem volna a könyvet, lehet áttekerem az elejét, mert egy kicsit vontatott volt, nem láttam azt, amit a könyvbe igen. Ugyanis a könyvbe nagyon jól le van írva Tris szorongása, a félelmei, és az érvei, ami addig játszódik le benne, míg a választási ünnepség el nem érkezik. Megismerhetjük a bátyja iránt érzett érzéseit, a családja iránti hűséget, és ízelítőt kaphatunk abból is, hogy valóban ráillik az elfajzott jelző, ugyanis sok csoport van, ami megfelelne neki. De a gondolatokat természetesen nem tudják átadni a filmben, az érzéseket sem tudják úgy közvetíteni, viszont az elejének erről kellett volna szólnia. Azt viszont hangsúlyoznám, hogy ez nem ennek a filmnek a hibája, hanem általában a filmeké, arról meg nem tehetnek, hogy a könyv eleje erre alapult. A másik negatívum sem eget rengető, szerintem inkább csak az én hülyeségem. A szimuláció, a vizsga második része, nem volt jól megoldva, nem éreztem azt az izgalmat, amit minden alkalommal éreznem kellett volna, ugyanis Tris élete függött tőle. Olyan érzésem volt, mintha valójában nem is jelentene sok mindent, merthogy Tris jól teljesít, de a lebukás veszélye nem volt érezhető. A helyszínek és az effektek túlnyomórészt jól beváltak, bár a hollóktól való félelem szerintem szintén kicsit elhanyagolt volt, de ezt valószínű csak azért mondom, mert a könyv megfogalmazásában tisztán érezni lehetett a félelmet, a filmben viszont túl egyszerűnek tűnt.

A szereplőkről:

Tris (Shailene Woodley): A fenti kritikában már leírtam, hogy a szereplésért tőlem megérdemelné a 10 pontot, kevesen érik el nálam, hogy érezzem a két személyiséget egyszerre is, és hogy valóban illik rá mind a kettő. A karakter maga nagyon szimpatikus, értékelem az erőfeszítéseket, és élveztem, amikor Trisnek az erős, vakmerő oldalát mutatta a képernyő. Mindig is szerettem az olyan szereplőket, akik a "ha nem lehet, akkor azért is megcsinálom" táborát erősítik. Erős személyiség, erős jellem.

Caleb (Ansel Elgot): Tris testvéreként legalább a minimális tiszteletet ki kéne hogy érdemelje tőlem, de valahogy még ez sem megy. Fogalmam sincs miért, de nagyon ellenszenves szereplőként él bennem mind a könyvben, mind a filmben. Tulajdonképpen nem ő a fő gonosz, habár közrejátszott benne, de leginkább a gyávaság és a hűtlenség, ami bökkenővé tették őt a szememben. Idegesített, hogy mindig vissza tudta magát könyörögni a testvére kegyeibe, és az is, amikor mindezek után újra és újra elárulta. Az alakításával nem volt semmi gond, átlagosan szerepelt, de a karaktere nem tetszett. De mindenben kell lennie egy ilyennek.

Peter (Miles Teller): Bár neki is ellenszenvesnek kellett volna lennie, valahogy mégis megszerettem a karakterét. Két lábbal állt a földön, és annak ellenére, hogy nagyon kétszínű, úgy gondolom, hogy abban a táradalomban szüksége volt erre a túléléshez. Mivel nem volt semmilyen különleges tulajdonság, amivel rendelkezett, magának kellett valahogy kitalálnia, hogy hogy élje túl. Emiatt nem haragszom rá, hisz mindig oda pártolt át, ahol az emberek az életet, nem pedig a halált ajánlották kínálkozó lehetőségként. A szereplőt ismét csak beleválasztottak, az arcmimika, és a tökéletesített vonások mind visszaadták Peter hasonmását, nagyon illett rá a szerep.

Négyes (Theo James): Azonkívül, hogy megtaláltam az egyetlen olyan pasit, aki egyezik a könyves álompasi kifejezéssel, magának a karakternek is szintén megörültem. Sokat mosolyogtam olyan beszólásain, ami valószínűleg nem is szándékosan volt vicces, de ezáltal csak még jobban az lett. Azóta is azt gondolom, hogy azt a szerepet, úgymond "rászabták". A gesztusok, a hanglejtések, a hozzájáruló komoly arc, mindegyik hozzáadódott ahhoz a képhez, amit a könyv olvasása közben Négyes kapott tőlem. Az a fajta ember, aki teljesen zárkózott, és csak annyit tudsz róla, amit véletlenül megemlít, így ha rájössz a titkára, valamiért még jobban megszereted. Az első szereplő, aki úgy játszott, hogy az felért a könyvbeli elvárásaimnak.

Jeanine (Kate Winslet): Úgy, mint a fő gonoszra, nem tudtam rá tekinteni. Ez a nő annyira kétségbeesett volt, hogy még ha akartam volna se tudtam rá hideg vérű gyilkosként gondolni. Nagyon sok ideig próbálta fenntartani a tökéletesség látszatát, és amikor ez a rendszer összeomlott, a nő is. Görcsösen kapaszkodott abba az ideálba, amit saját magának épített fel, és valójában nem is létezett, de amint ebbe a nyugalomba valaki beletiport, azt meg kellett ölni. Tehát végül is hideg vérű gyilkos, csak ő kétségbeesésből gyilkolt. Meg kell mondjam, a szereplővel nem voltam elégedett, teljesen más karaktert képzeltem volna el Jeanine-nek, nem egyezett azzal a képpel, amit egyszer már kialakítottam róla.

Christina (Zoë Kravitz): Szintén nem tetszett a szereplő kiválasztása, nekem Tris barátnője valami egészen másként él a fejemben, de Jeanine-nel ellentétben, ő tökéletesen teljesítette a feladatát. Tetszett a megjelenítése, és elégedett voltam azzal, ahogy eljátssza a szerepet, még ha nekem nem is ő lett volna az igazi. Kellemesen csalódtam a film végén, mert tökéletesen megkedveltem a karaktert, noha egy új képet épített fel bennem, nem a régit pofozta helyre. Nem volt komolyabb szerepe a történetben, de nekem annál inkább, mert csodáltam azt a köteléket, ami közte és Tris között alakult ki ilyen rövid idő alatt.

A többi szereplőt nem igen hangsúlyoznám, nálam belecsúsztak a mellékszereplő kategóriába, akik jöttek, mentek, de nem hagytak bennem túl mély nyomot. Talán még Ericket lehetne velük egy kalap alá venni, mert rá is teljesen ráillett a szerep, a könyvbeli leíráshoz sem tudtak volna jobbat választani, de még ő sem volt lényeges. Amit még nagyon értékeltem a filmben, azok a találó filmzenék voltak, amik mindig a megfelelő pillanatban szóltak, és tökéletes hangulatfokozók voltak. Ehhez tényleg csak gratulálni tudok, nagyon jól eltalálták, hogy mikor kapcsolódjon, és azt hiszem, ha ez nincs, talán nem lenne ennyire pozitív ez a kritika, mert nem kaptam volna meg azt az izgalmat, amit a könyvben minden sorban megtaláltam. Összességében véve imádtam a filmet és a könyvet egyaránt, ajánlom mindenkinek, akinek a keze közé kerül, főleg ha akcióra vágysz. Azonban jó tanács, hogy előbb mindenképpen a könyvet olvasd el, lehet, hogy anélkül nem is tetszene annyira, ha nem kóstolsz bele abba a várakozás teli izgalomba, ami végig kísérte a Beavatott köteteket.

Értékelés:

Tahereh Mafi: Ne érints

Kiadó: Gabo könyvkiadó és Keresk. Kft. 

Oldalak száma: 292

Borító: Puhatáblás, ragasztókötött

ISBN: 9789634060611

Nyelv: Magyar

Kiadási éve: 2015

Árukód: 2625443 / 1148696

Fordító: Bozai Ágota

Első mondat:

Mindenekelőtt szóvá tennék egy nagyon fontos tényezőt, amire én csak a könyv legvégén jöttem rá. Az írónő stílusa annyira megfogott, hogy kénytelen voltam rákeresni a neten, és akkor szembesültem a ténnyel, hogy igen, tök más formában íródott a könyv, ugyanis a szerzője arab származású. Ezt nem azért mondom, mert eget rengető felfedezés, de a felfogása, és a gondolkodásmódja hátborzongatóan visszatükröződik ebben a könyvben, és tulajdonképpen ezért tetszett annyira, mert nem a szép lírai megfogalmazást, de nem is a 12 egy tucat könyvbe nyerhettem bepillantást. Igazán egyedi volt, és ez már az első oldalon lejött. Onnantól pedig kész volt a káosz, mert még sétálás közben is olvastam.
 A másik nagyon egyedi stílusjegyét is muszáj vagyok kiemelni, ami az egész sorozatot végigköveti. Egyetlenegy könyvben sem láttam még olyat, hogy direkt lehúznak sorokat, majd újraírják, néha a negatív gondolatot háttérbe helyezi, és pozitívat ír helyette. Természetesen mindezt úgy, hogy a lehúzott gondolatok is olvashatók legyenek, mindig tudjuk, hogy a lány először mit gondolt, és mire hitte, hogy az jobb gondolat, vagy mire nem akart emlékezni. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor be kell látnom, hogy nem a tartalma fogott meg a hátulján, mert abban nincs semmi extra, olyan mint a többi, de a felette lévő gondolatok, melyeket áthúztak, majd újraírták, felkeltették az érdeklődésem. Így került kezembe a könyv.

A borítóról: 

A másik tényező, ami nagyon megfogott, az a gyönyörű borító. Megszegtem a saját szabályomat, és

beleolvasgattam más blogjába, elolvasni, nekik hogyan tetszett a regény. Majdnem mindenhol azt olvastam, hogy a borító nem sikerült túl jól, nem illik a regényhez, és még sok más kritikát, amit néhol meg is értek, amikor a régi borítót helyezik előtérbe. Azzal én is úgy vagyok, hogy nem, nem illik a történethez, és nem, nem venném meg ha a kezembe akad. Nem ronda, de nekem furi volt, és még a címéhez sem passzolt. Azonban a második kiadás borítója (amire egyébként szintén sokan mondtak negatívumokat), teljesen levett a lábamról. A szem körüli kopár környezet teljesen visszaadja a könyvben lévő körülményeket és ha alaposabban megnézzük a kék szemen belül felfedezhetünk egy repülő madarad, ami - valami kicsavart módon - de nagyon fontos motívuma a regénynek. A tekintet, és amit az egésznek a mélysége sugall, megmutatja, hogy a disztópia, valójában miért is diszotópia.

Az, hogy tetszik a stílusa, az egy nagyon enyhe kifejezés. Miután kiolvastam az első részt, ültem magam elé meredve majd követeltem a másodikat. Nem tudtam honnan, de - habár még mindig nincs meg - azonnal olvasni akartam. A rövid, tömör mondatok, az, hogy ismételgeti magát a lány, egyfajta egyedi hangulatot kölcsönzött az egész történetnek. A lehúzogatások miatt végig olyan érzésem volt, mintha egy lány naplójába nyernék betekintést, amit csak azért ír, hogy ne őrüljön meg a magánytól. Naplóregénynek mondanám, amikor mégsem az, és sci-fi-nek, habár az egyetlen természetfeletti dolog az volt, hogy a lány érintése halálos. Valami egészen új fogalmat találtam, amire még nem találtak ki semmilyen szófajt. A másik dolog pedig, hogy - bár nem volt lírai szépirodalom - a metaforák és a hasonlatok vitték a pálmát. Gyönyörűen megfogalmazott szerkezetek, mondatok amiket többször kellett újraolvasnom, hogy képes legyek továbbmenni.
Viszont nagy fájdalmam volt a könyvben a lány képességének hiánya. Mármint tudott róla, megvolt, és az egésznek ez lett az alapsztorija úgy, hogy szinte alig esett róla szó. Tudtuk, hogy emiatt üldözik, tudtuk, hogy emiatt menekül, és hogy emiatt különleges, mégis csak egy ízelítőt kaptam belőle, semmi mást. Az írónő néha elejtett egy-egy információmorzsát, néha megemlített egy-két dolgot de soha nem éreztem azt, hogy megismerném, mire képes. A másik dolog, amin a mai napig elhúzom a szám, az a menekülés leírása. Onnantól kezdve, hogy elszöktek Warner "palotájából", olyan, mintha a végére értünk volna, és jönne a happy end. Persze ez messze nincs így, és ezzel én sem azt mondom, hogy a menekülésük nem volt izgalmas, csak abszurdnak tartottam azt a fajta nyugalmat, ami jellemezte a könyvet, miután sikerült megszökniük. Egy csomó ideig nem találnak rájuk, amikor Warner teljes gőzzel kajtat utánuk. Lehet, hogy azért, mert túl sok kalandregényt olvastam, vagy lehet, hogy a filmek tehetnek róla, de az én fejemben ez a két dolog kiütötte egymást, szerintem tiszta paradoxon volt.

Szereplők:



Juliette: Nem tudom, hogy az írónő stílusának vagy Juliette személyiségének tudhatom be, hogy nagyon sok negatív gondolatot, mindig átjavít pozitívra, mintha így akarná a gondolkodásmódját jobb irányba terelni, hogy a rossz dolgokban is ne csak a rosszat lássa, hanem azt a kis jót is, amit a helyzet kínál. Ez volt az egyik legjobb dolog, amit a lánnyal kapcsolatban tapasztaltam. A másik pedig, hogy tudta, mikor kell engedelmeskedni, és mikor kell ellenszegülni Warner-nek, értékeltem, hogy akkor is kitartott, amikor a legtöbb ember már rég feladta volna.

Warner: Az elején hihetetlenül ellenszenves karakterként élt bennem, az ő részeinél kirázott a hideg, valamiért teljes pszichopatának hittem. Az utóbbi tény, mondjuk azóta sem változott, de a vele való kapcsolatom, viszonylag rendeződött. Érdekes karakter, az írónő kitűnően egyensúlyozott a gyilkos és a szerethető énje között. Ellentétes érzéseim is ebből fakadhatnak, ugyanis nagyon kedvesen tudott bánni Juliettel, azt hittem, tényleg fontos neki a lány, ami valamilyen módon végül is igaz lett. Azonban máskor például kényszerhelyzetbe dobta, ezzel kínozva őt. Nehéz kiismerni, és azt hiszem, még most sem sikerült.

Adam: Ahhoz képest, hogy az egyik főszereplőről beszélünk, nekem nagyon háttérbe szorult Adam személyisége. Amennyit megismertem belőle az nagyon tetszett, amikor félni kellett, hogy a lány ellen fordul-e, féltem, amikor drukkolni kellett neki, drukkoltam. Tulajdonképpen csak egy olyan szereplő volt, akinek kellett lennie, mert szükség volt egy hős lovagra, aki a csaj védelmére siet. Félre ne értsétek, imádtam, tökéletes kép volt egy romlott világban, nagyon cuki, és néha hihetetlenül forró. Néhány édes pillanatot kölcsönzött a halál szélén álló világba.

Kenji: Bár mellékszereplő, mégis az egyik kedvencemmé vált. Felüdülés volt a sok pusztulás és kétségbeesés mellett egy ilyen szereplőről olvasni, aki a megpróbáltatások ellenére is vicces tudott maradni, nehéz helyzetekben viszont komolyan viselkedett, tökéletesen meg lehetett benne bízni, ugyanakkor meg volt benne az a bizonyos kisfiús báj. Imádtam a Kenji-Adam pillanatokat, alig lehetett nevetni a könyvben, de ezek tipikus olyan momentumok voltak, amiket nem tudtam megállni mosolygás nélkül.

James: A kisöcsi, mint szereplő, nem sok szerepet kapott a könyvben, tulajdonképpen csak egy újabb szereplő volt, akit "meg kell védeni", de nekem már az első bemutatkozásnál elnyerte a szívemet. Szerethető, főleg azokban a pillanatokban, mikor felnőttként viselkedve ő is segíteni akar a küldetés teljesítésében. Ő is abban a világban nőtt fel, mint a bátyja, így egyfajta módon szerintem ő is meg akarta védeni őt.

A könyv ütemezése nagyon találó volt, mindig abban a pillanatban kapcsolódott be egy újabb esemény, hogy a lehető legnagyobb hatást érje el vele, és a lány mindezt úgy írta le, hogy átjöjjön a belőle áradó érzelem, éppen az, ami abban az adott könyvrészletben megtalálható. Az ismételgetések, a lehúzogatások, a rövid mondatok és a gyönyörű szerkezetek adták meg a könyvnek az egyediségét, a másságát, azt ami miatt ennyire lehet szeretni. Összességében egy jól megírt, érzelmekkel teli könyvet tarthattam a kezemben, ami egyszerre volt fájdalmas a szenvedéstől, néha vidám a helyzet az abszurditásától, és volt amikor sírtam a veszteségtől. A tartalom alapján nem jön le a könyv különlegessége, de ha a kezedbe kerül, és beleolvasol, érezni fogod azt a fajta varázslatot, amit az ember általában keres a könyvekben.

Kedvcsináló idézetek:

"Az időt agyonütni nem olyan nehéz, mint amilyennek hangzik"

"-Fogalmad sincs, mennyit gondoltam rád. Hányszor álmodtam - sóhaj -, hányszor álmodtam arról, hogy közel vagyok hozzád. - A kezét mozdítja, hogy végigsimítson a haján, aztán meggondolja magát. Lenéz. És fel. - Istenem, Juliette, bárhová követnélek. Te vagy az egyetlen jó, ami ebben a világban maradt."

"A madár fehér lesz, a fején aranycsíkokkal, mint valami korona. Repülni fog."

"Zöldszem váratlan élvezettel nézi, ahogy megdermedek.
-Hát nem érdekes? - csettint az ujjával. - Kent, előlépnél?
A szívverésem is eláll, amikor Adam lép a látóterembe. Kent. Úgy hívták: Adam Kent."

"Vörös festék vagyok, szőnyegre csepegő."

"Helló!
Világ.
El fogsz felejteni engem."

"Dühös-dühös-dühös akarok lenni.
A madár akarok lenni, ami elszáll.
-Mit írsz? - szólal meg a cellatársam megint.
Azok a szavak a hányadék.
Ez a remegő toll a nyelőcsövem.
Ez az ív papír a hányótálam. 
-Miért nem válaszolsz nekem?
Túl közel van, túl közel, túl közel.
Soha, senki sincs elég közel."

"Az ajka az ajka az ajka az ajka az ajka.
Szemem küzd a pislogás ellen.
Lábam remeg.
Bőröm perzsel mindenhol, ahol Adam keze nem érint."

E-book (Pdf): https://drive.google.com/file/d/0B7Qe80uhn9PyNGxrTjlDWGNTbDQ/view

Értékelés:

Szükség

El kéne már menni innen,
Lelépni a valóságból,
Kimondni a végszót,
Eltűnni a vallomásból.

El kéne árulni az igazat,
Végleg befejezni,
El kéne tűnni úgy,
Hogy ne keressen senki.

Elkerülni minden,
Kíváncsi pillantást,
Lehunyni a szemed,
Hallani a megoldást.

Ezt kéne tenni,
Hogy egy sziklán ülve,
Te legyél a fény,
A sötétségbe lépve.

Meghallani a végszót,
És megérteni magadat,
Hogy megmutasd a világnak,
Az élet jobb, mint az akarat.

A hűvös levegő,
Cirógatná bőrödet,
S csak a szép emlékek után,
Éreznél örömet.

Hallani kéne már,
A legutolsó szavad,
Hogy ami eddig titok volt,
Az változatlan marad.

Itt kéne maradni,
A legelső évig,
Egy helyben állni,
A nyártól a télig.

Aztán elrepülni messze,
Hogy már semmit se érezzek,
Egy olyan helyet találni,
Hol csak álmomban létezek.

Elővenni egy papírt,
Majd tollat ragadni,
Leírni mindezt,
Majd csendben maradni.

A papírt nézni,
Melyről eltűnik a tinta,
Majd végleg eltűnni,
Hisz már mindenki tudja.

Valakinek lenni

Nem vagyok hajadon,
Ki figyelemért kel fel,
Nem vagyok házas,
Kit pénzért vettek el.

Nem vagyok élő,
Hogy élhessek a mának,
Nem vagyok halott,
Kit a föld alá ásnak.

Nem vagyok harmat,
Mely korán reggel ébred,
Nem vagyok holdfény,
Mely elaltat téged.

Nem vagyok csillag,
Nem vagyok álom,
Nem vagyok festő,
Nem vagyok vászon.

Nem vagyok rúzsfolt,
Mely ajkadra égett,
Nem én vagyok az a lány,
Aki elhagyott téged.

Nem lehetek hajadon,
Míg gyűrű fénylik kezemen!
Nem lehetek házas,
Míg a szerelmet keresem!

Nem lehetek élő,
Míg nincs amiért éljek!
Nem lehetek halott,
Amíg pörögnek az évek!

Nem lehetek harmat,
Míg az eső nem jön el!
Nem lehetek holdfény,
Míg a nap nem kel fel!

Nem lehetek nappal!
Nem lehetek reggel!
Nem lehetek tied!
Nem lehetek ember!

Nem lehetek a csók,
Melyben örökké élek!
Nem lehetek az a lány,
Aki bántalmazott téged!

Nem vagyok hópihe,
Nem lehetek alkonyat,
Csak egy újabb árny vagyok,
Egy kósza pillanat.

Mennybeli színek

Fekete szépség,
Démoni lárma,
Fekete színben,
Angyali szárnya.

Vörös fényben,
Úsznak az utcák,
Vérvörös halál,
Rántja ki kardját.

Elmarad a hó,
A fénylő hatalom,
Elmarad a fehér,
A fehér utakon.

Zöld veszi át helyét,
Az angyal leszáll,
Fűzöld az erdő,
Fűzöldek a fák.

Szürke felhők mögött,
Elmosódott árnnyal,
Szürke csoda száll,
Angyali szárnnyal.

Égkék szemek várnak,
S az eget nézik,
A madarak vára,
Égszínben vérzik.

Rózsaszínű égbolt,
Varázslat készíti,
Rózsaszínű varázs,
Falakat áttöri.

A lila köd eltűnik,
S az angyal elém lép,
A lila ködben tudtam,
A szívem övé még.

Démoni szavak,
Mondanak mindent,
De démoni lelke,
Egy angyalnak nincsen.

De nem bánom, helyette,
Lehunyom a szemem,
Vak voltam, de tudom,
Meggyógyított engem.

Egyetlen

Azt mondom megcsinálom, s te azt, hogy lehetetlen,
Azt mondom érték vagyok, s te azt, hogy tehetetlen.
Mondd mit tettem? Mit vétettem?
Teltek hetek, napok, órák, elvesztett idő, újabb ármány.
Nem néztem rád, csak a gondolatban éltél,
Nem akartam, hogy megértsd, mit is kértél.
Nem akartam, hogy tudd, én bíztam benned,
Nem akartam, hogy érezd, mit vétettem.
Nem figyeltél rám, és cserbenhagytál engem,
Valamiért fájt, hogy nem tettél ez ellen.
Miért mondtad akkor? És miért tetted?
Miért hitted azt, hogy jobb lesz a vesztem?
Eltűntél, s eltűntem, valahol az űrben.
Aki egykor voltál meghalt, csak por maradt a szélben.
Aki egykor voltam elveszett, elolvadt a vérben.
Nem maradt más belőlünk, csak a tiszta harag,
Hogy ami egyszer volt, az semmi sem maradt.
Idegenek lettünk, két nevető ismeretlen,
Kiket a sors összefújt újra, mint levelet a szélben.
Fáj a gondolat, hogy elvesztettelek, fáj az, hogy nem voltál enyém,
Fáji fog talán, mikor szívem is továbblép.
Eltűnt, és tovaszállt, mint gondtalan pillanat,
Senki sem tudja, hogy a régből mi maradt.
Elvesztettelek, mint napot a telihold,
Elvesztettelek, tudom, már rég elmúlt.
Most mégis nézek utánad, a napon merengve,
Felidézve újra, majd az érzést temetve.
Visszanézek újra, s lehunyom a szemem,
Mert nem látlak már tisztán, csupán békés szemed.
Emlékszem még milyen volt, mikor még ismertelek,
Emlékszem, hogy mennyire fájt, mikor elvesztettelek.
Utánad nézek, és a sötétséget látom,
Nem értem mit akarok, melyik csodát várom.
Hol a vég? kérdezném. Hol ér utol minket?
Mikor van a halál? Mikor visz el mindent?
Nem látom az arcod, nem látom, ki voltál,
Fáj, hogy nem vagy többé, fáj a múlt, s az árny,
Mely emlékeztet arra, hogy régen ki voltál.
Fáj a vágy, hogy még egyszer láthassalak,
Fáj az őrület, hogy felidézzem arcodat.
De mikor megfordulsz, s még egyszer visszanézel rám,
Nem látom a fiút, ki hatalmába zárt.
Lehunyom a szemem, csak hogy még egyszer érezzem,
Hogy felidézzelek, s hogy újra kivégezzem.
De arcod helyett ismét csak a sötétség fogad,
Eltűntél már végleg, s nem mutatod magad.
Egyetlen kósza, aranyozott könnycsepp,
Lefolyik arcomon, nyoma helye éget.
Egyetlen könnycsepp, mit érted hullatok,
Egyetlen fájdalom, mi bennem nyomot hagyott.
Érzem ahogy távozik, érzem a varázsát,
Fájdalmamban nem értem, nem látom a kulcsát.
Pedig emlékeztem rá, legbelül már tudtam,
Emlékeimben élet, a kisfiú a hallban.
Rám mosolygott, kezet nyújtott,
Velem táncolt, velem vágyott.
Emlékszem még, erőt adott,
Neki köszönhetem, hogy életben vagyok.
De a kisfiú felnőtt, s a világ megváltozott,
Földre küldött engem, de újra erőt adott.
Felálltam hát én is, újra talpon vagyok,
Nem terít le akadály, hisz önmagam vagyok.
Szembenéztem halállal, találkoztam élettel,
Megtanított vigyázni, s oltalmazni véremmel.
Egykor erőt adott, most már csak egy emléket,
Fájdalmat és kínt, de valódi értelmet.
Nem próbáltam megérteni, értettem,
Hogy nem lehet, csak vártam rá addig,
Míg eladja a lelkemet.
De most már újra itt vagyok, érzem, hogy kész vagyok,
Nyugodt szívvel mondhatom, hogy amit adok, azt kapok.
Egyet lépek előre, hogy érezzem, már jól vagyok,
Hogy szívemet már odaadtam, de vissza nem kapom.
Egyetlen pillantás, vissza a jövőre,
Szívem a markodban, de én csak megyek előre.

Csillagok között

Felnéztem az égre,
Csillagos a mennybolt,
Felnéztem az égre,
S a te lelked is ott volt.

Eltűntél, s tudom,
Messze járhatsz már,
Túl a halál sötét,
Fénylő kapuján.

De felnézek az égre,
Újra látlak téged,
A fűben fekve súgom,
Hogy már csak miattad élek.

A csillagok között,
A te fényed rám vetül,
Mosolygok, mert tudom,
Hogy életed megtérül.

Érzem, hogy itt vagy,
S, hogy mellettem fekszel,
S, hogy csókokat lopsz tőlem,
Minden egyes reggel.

Tudom, hogy itt vagy még,
Habár csak lélekben,
Tudom, hogy szerethetsz,
Mindegyik életben.

Mosolygok mindennap,
Mosolygok lélekben,
Hogy egyszer majd ott legyek,
Abban az életeben.

De emlékszem egy nap,
Hiába kerestelek,
Így elmondom neked,
Hogy én mindig szerettelek.

Kint fekszem a fűben,
Felnézek az égre,
A csillagok közt most már,
Halványul a fénye.

Nincs velem többé,
S én nem mosolygok többet,
Most lelke a testével,
Mindörökké elment.

Felnézek az égre,
Csillagos a mennybolt,
Felnézek az égre,
De az ő szerelme régmúlt.

Szeretni kétség

Nem emlékszem a napra,
Mikor megismertelek,
Nem emlékszem arra,
Mikor elvesztettelek.

Nem emlékszem a részletekre,
Néha már nem emlékszem rád,
Nem emlékszem milyen volt,
Mikor karod ölelésbe zárt.

Az évek egybefolynak,
Nem emlékszem a napra,
Mikor a szívem eldöntötte,
Hogy mégis veled maradna.

Nem értettem mi történik,
Ez barátság, vagy szerelem?
Nem tudtam, mit jelent a kettő,
Melyik a vak, s színtelen?

Vajon tudnálak-e szeretni?
Létezik-e szerelem?
Mely nem sablonos mese,
És nem szűnik meg hirtelen?

Szerintem csak egy álom,
Mely érzéseket gyújt bennem,
Mert akarom, hogy elfogadjon,
Hogy tudjam mit kell tennem.

Én elmondtam mindennap,
Habár csak rébuszokban,
Elmondtam, hogy nem értem,
Rózsaszín árnyalatban.

Elmeséltem százszor már,
Habár a szám nem beszélt,
De a szemem mindennap,
Órákon át neked mesélt.

De mostanra már úgy érzem,
Csak el kéne tűnni innen,
Elmenni egy másik helyre,
Hol egy árva szó sincsen.

Eltűnnék, hogy ne fájjon,
Eltűnnék, hogy ne győzhess,
Mert szeretni csak akkor tudsz,
Ha érzed, hogy veszíthetsz.