Álca

Eltakar a világ, eltakarja arcomat,
Nem nézem az időt, nem mérem a napokat.
Nem láthat senki, és nem látom magamat,
Eltűnt a remény, s vele az akarat.
Eltakar a világ, palást mögött rejtőzöm,
Magánnyal küszködöm, titkokkal vesződöm.
A testemet szépnek, a többit csúfnak álcázza,
Testemet a hideg, szívem a bűn táplálja.
Eltakar a világ, nem látom az igazságot,
De győzött már, hisz elhiszem a hazugságot.
Lelkem a fáklya, mi a sötétbe vezet,
A tűz az álca, mi a reményből ered.
Eltakar a világ, felemészt az érzelem,
Távozik a fény, s eltűnik a félelem.
A palást a fejemen, rajta a mosolyom,
Elveszi a világ, ha a kezemet bemocskolom.
Eltakar a világ, a rabszolgája lettem,
Elvette az életem, bilincsbe vert engem.
A sötétben látom, s érzem, hogy néznek,
A remény rabjaként jött hozzám újabb végzet.
Eltakar a világ, magamat sem látom már,
Elvisz a hajóval, elvinne, ha várna rám.
Eltakar a világ, de a fény kigyullad,
Körbevesz a remény, s a félelem megfullad.
Dereng a sötétség, a szobában homály ül,
Felállok a padlóról, mikor a palást elterül.
Hideg az utca, fagyos, de nem fázom,
A remény hite éltet, mint festőt a vászon.
Menekülök előle, a fehér palást nem takar,
Az ember nem ismer, segíteni nem akar.
Kinevet a világ, azt hiszi feladom,
Azt hiszi győzhet, mert veszít a tudatom.
Rohanok előle, menekülök, míg lehet,
Nem akarom hogy megöljön, s elvigye a szívemet.
Nevet a világ, de utánam szalad,
A holdtörésnél vagyok, ahol a part szakad.
Nevet a világ, de elveszíti fattyát,
Nevetése elhal, nem ismeri hangját.
Elveszett a világgal az élet körforgása,
S a szememet kinyitva, eltűnt minden álca.

Bűnös

Hajdanán, mikor még éreztem a vágyat,
Ugyanazt a leányt, s az ő szívét láttad.
Hajdanán, mikor úgy éreztem fázom,
Betakart a fagy, s jött a kínzó álom.
Mára az álmok, valósággá váltak,
Bűnös rabszolgáim, szabad lábra álltak.
Az életem egy cella, rabok nélkül élek,
Egyedüli bűnösként, szabadságot kérek.
Népem zárt kalitkába, mint vad madarat,
Eltűnt a napsütés, s vele az akarat.
Láncaim hamuból, a rácsokat tűz fedi,
Fejemben a szikra, a kiutat kémleli.
Mindenki álmodik, enyém a valóság,
De az éjjel elítél, mint öttagú bíróság.
Álmodók szobájába lopózom be éjjel,
Bűnözőként, néhány furcsa szempár kémlel.
Hazugságot suttogok, az éj elnyeli hangom,
Ködös ruhába bújok; szürkületi fantom.
Az utcákat járom, bűntárat keresek,
Egyedül az utcán, halálomon nevetek.
Alkonyodó égen, látom meg a napot,
A fénynek még egy esélyt, új életet adok.
Fáradó lelkemen szikrázik sugara,
Új élet kezdődik, új remény hajnala.
Szememet vakító, ezüstös fényben,
A dallamot várom, mely kimondja, végem.
De a sötétség elmarad, helyette a nap,
Suttogja, hogy egyetlen esélyem maradt.
Hallom a sírást, látom a tolvajt,
Bűnös szerepem immár újra foglalt.
Látom a betörőt, senki sem hibátlan,
Miért hittem, hogy én vagyok bűnös e világban?
Szárnyra kapok újra, bűnös létem vezet,
A gyilkos szó mindenkit maga alá temet.
De te is csak egy vagy, akár egy porszem,
Egy élet hosszú láncban, egyetlen új szem.

Fénykép

Díszes keret takarja a képet,
egyetlen fénykép, mondja el mit érzek.
Megkopott széle mutatja,
mi e fényképet életben tartja.
Rajta boldog leány mosolyog,
miatta fáj; új életet akarok.
Kopott fénykép őrzi a lelkemet,
ez tartja markában, megsárgult szívemet.
Sárga betű jelzi alatta,
hogy volt egy ember, ki értem az életét adta.
Mikor a fényképre pillantok reggelente,
egy új darab elveszik, mintha nem is létezne.
Üvegszívem újra, s újra darabokra törik,
lelkemben a fénykép, ismét megkopik.
Virág lepke száll, törékeny arcomra,
az új ellenség betör, lerombolt váramba.
A pille meg továbbszáll, új életet keres,
lelkem fellángol miatta, szívem pedig jeges.
A fényképre pillantok, én vagyok az áldozat,
a fényképen keresem, mi belőled megmaradt.
A pille már rég eltűnt, tűz maradt utána,
a ház rom maradna, ha a tűz királynak állna.
Látom a lángokat, de a megkopott keret,
jobban vonz, mint a szabadság; de ez a halálhoz vezet.
Érzem a meleget, s egyszer életemben,
egyszer érzem magam, teljes védelemben.
A tűz között látom, amint a fénykép lángra kap,
de a hosszú emlék, s a kín, ezegyszer elmarad.
Visszanézek magamra, megmarad a torz kép,
de lelkem darabját őrzi, a hamuvá lett fénykép.

Tükörkép

Kiskoromban láttam a tükörképemet,
láttam, ha sír, s láttam, ha nevet.
Kiskoromban végig ott volt előttem,
a lány, akit mostanra kinőttem.
A szobám faláról mosolyogva nézett rám,
akkor még boldog volt; ezt is látom már.

Kiskoromban kitárult előttem a világ,
nem féltem a veszélytől; tudtam, hogy rám talált.
Az a tükör régen a barátom volt,
még akkor is, ha mindenért engem okolt.
Kiskoromban a tükröt, mindennap megnéztem,
s a tükörképemnek, mindennap meséltem.

Eltelt pár év, de a tükör megmaradt,
a falamon lóg, mint valami díszdarab.
Ma már nem nézem meg, s nem a barátom,
Bár próbálkozott, hogy újra rám találjon.
De az idő lejárt, a tükör már csak álca,
Olyan mint a farkas, és a két róka tánca.

Mindennap este, mikor a tükörhöz lépek,
száz arc néz vissza rám; de nem az egyémek.
Mindennap, este, a tükör mást mutat,
van hogy bilincset ad; s van, hogy szárnyakat.
Az élet körforgásában, halványult a képe,
valami világosat mutat, ami a szépség jelképe.
De minden este tudom, újra átvert engem,
senki sincs ki higgyen, vagy bízzon bennem.

Ma este újra, a tükörhöz lépek,
de ő nem tudja mit akarok; mindennap, mit érzek.
Ma este a tükör, halványan mosolyog,
hazudik, tudom, én is itt vagyok.
A mosoly mögött démonok néznek vissza rám,
de a tükör nem tudja; ő csak a mosolyomra vár.
Lendítem az öklöm; akarva vagy akaratlan,
vér folyik le róla, gyászos hamu katlan.
A darabkáim egyesével szóródnak szét a padlón,
Véres és szomorú az üveg, akár a fényképtablón.

Elátkoztam a világot, a tükör ezer darabra hullik szét,
letérdelek, a törött darabban, zord alakom int felém.
Kín és hatalomvágy, hisz uralja a lelkemet,
az eltorzult képben lévő, eltorzult ismeret.
Nem látom többé magam, csak egy-egy darabot,
Nincs világ, s a remény is, rég eltűnt a radaron.

Szende lélek lapul, megbújik a tükör mögött,
a tükörképem volt az, ki az üveg mögé lökött.
Tükörképem rabjaként, a darabokat felszedem,
a darabokat dobozba, a dobozt polcra helyezem.
Tükörképem rabjaként, még mindig emlékszem,
Tükörben a torz leányt, s torz szívét néztem.
Néha a polcról, a dobozt levéve,
Tükörképem rabjaként, a tükörben élve.