Álca

Eltakar a világ, eltakarja arcomat,
Nem nézem az időt, nem mérem a napokat.
Nem láthat senki, és nem látom magamat,
Eltűnt a remény, s vele az akarat.
Eltakar a világ, palást mögött rejtőzöm,
Magánnyal küszködöm, titkokkal vesződöm.
A testemet szépnek, a többit csúfnak álcázza,
Testemet a hideg, szívem a bűn táplálja.
Eltakar a világ, nem látom az igazságot,
De győzött már, hisz elhiszem a hazugságot.
Lelkem a fáklya, mi a sötétbe vezet,
A tűz az álca, mi a reményből ered.
Eltakar a világ, felemészt az érzelem,
Távozik a fény, s eltűnik a félelem.
A palást a fejemen, rajta a mosolyom,
Elveszi a világ, ha a kezemet bemocskolom.
Eltakar a világ, a rabszolgája lettem,
Elvette az életem, bilincsbe vert engem.
A sötétben látom, s érzem, hogy néznek,
A remény rabjaként jött hozzám újabb végzet.
Eltakar a világ, magamat sem látom már,
Elvisz a hajóval, elvinne, ha várna rám.
Eltakar a világ, de a fény kigyullad,
Körbevesz a remény, s a félelem megfullad.
Dereng a sötétség, a szobában homály ül,
Felállok a padlóról, mikor a palást elterül.
Hideg az utca, fagyos, de nem fázom,
A remény hite éltet, mint festőt a vászon.
Menekülök előle, a fehér palást nem takar,
Az ember nem ismer, segíteni nem akar.
Kinevet a világ, azt hiszi feladom,
Azt hiszi győzhet, mert veszít a tudatom.
Rohanok előle, menekülök, míg lehet,
Nem akarom hogy megöljön, s elvigye a szívemet.
Nevet a világ, de utánam szalad,
A holdtörésnél vagyok, ahol a part szakad.
Nevet a világ, de elveszíti fattyát,
Nevetése elhal, nem ismeri hangját.
Elveszett a világgal az élet körforgása,
S a szememet kinyitva, eltűnt minden álca.